Az énekeskabóca-félék az egész földön elterjedtek A Kárpát-medencében közel 600 fajuk él. Magyarországon is elterjedt az utóbbi években, főleg a Nyugat-Dunántúl enyhébb éghajlatú tájain. Meleg domb- és hegyvidéki, erdei élőhelyekhez kötődik, kedvelt tápnövényei a tűlevelűek.
Megjelenésük:
Rövid fejük merőlegesen áll, a homlokuk duzzadt. Mellső szárnyaik a hátsóknál hosszabbak, hártyások. Testük jellegzetesen ék alakú, hengeres. Szájszervük szúró-szívó jellegű. A rend képviselői kivétel nélkül növényi nedveket szívogatnak. Szipókáikkal megszúrják a fák leveleit és gallyait, és ezek nedveit szívják. A föl nem szívott nedv a levegőn tömörül; ebből lesz az úgynevezett manna-cukor (manna kabóca).
Hangadó készülékük a test oldalán, az első haslemezen kifejlődött finom hártyácskák sora (dobhártya). Ez mindkét ivar egyedeinél megtalálható, de a nőstényeké csenevész. A fajok többsége röpképes (rövid távon gyorsan repül), valamennyi a szárazföldön él. Összetett szemeik jól fejlettek, kidomborodóak. A fejtetőn három pontszem található, melyeknek szerepe a fény- és mozgásérzékelésben van. Szárnyaik átlátszóak, erezetük megvastagodott, gyakran feltűnő színezetű. Többnyire a fákon tartózkodnak, igen óvatosak.
Lárváik növények gyökereibe bújnak, és azok nedveit szívogatva, több vedléssel nőnek fel. A kifejlett lárva először kimászik a föld felszínére, és ott reped fel hátán a bőr, hogy előbújjon belőle a kifejlett, ekkor még halványzöld kabóca.
A kabócák éneke már a régi idők emberét is ámulatba ejtette. Szókratész szerint a kabócák valamikor emberek (múzsák) voltak. A görög mitológiában az énekeskabócák a halhatatlanság és újjászületés szimbólumai voltak. A kabócák lárvái az ókori Hellászban és Rómában kedvelt csemegének számítottak, a vízben főtt kabócát pedig gyógyhatásúnak gondolták, hólyagbántalmak esetén.
